Nagytakarítást!
Már az üzleti világ szereplőit is foglalkoztatja a klímaváltozás – ám a kormányok segítsége sem mellőzhető!
Nagyon jól ismerjük a klímaváltozásról jelenleg is folyó vitát. Lejárt ugyanis le az üvegházhatású gázok kibocsátását korlátozó Kiotói Egyezmény. Az Egyesült Államoknak viszont nem tetszik, hogy az európaiak igen szigorú szabályozást akarnak ráerőltetni a Föld országaira, így az USA különtárgyalásokat javasol a legnagyobb szennyezőknek számító államok részvételével. A környezetvédők mindeközben attól tartanak, hogy az egész ügy mellékvágányra kerülhet. A helyzet tehát kísértetiesen hasonlít ahhoz, amiért Amerika visszalépett a Kiotói Egyezmény aláírásától.
Helytelen lenne viszont, ha ebből arra a következtetésre jutnánk, hogy az utóbbi időszakban semmi nem történt. Az elmúlt hat év során ugyanis alapvetően megváltozott a közvélemény, legfőképpen pedig az üzletemberek szemlélete. Az üzleti világ szereplői még néhány évvel ezelőtt sem voltak hajlandók elfogadni azt a bizonytalan elképzelést, hogy a Föld klímája valóban változáson megy keresztül. Ebbe pedig az is beletartozik, hogy mivel az ipari tevékenység tette tönkre bolygónkat, ennek a szektornak kell megfizetni a következmények árát is. Ám mivel a cégek nem látták az általuk állítólag okozott károkat, legtöbbjük azon az állásponton volt, hogy valójában semmiféle változásról nincs szó.
Ennek a szemléletnek mára vége. Manapság az üzletemberek egymással versengve bizonygatják, mennyire környezettudatosak. Ez részben annak köszönhető, hogy a klímaváltozással kapcsolatos politika alaposan megváltozott Amerikában. Öt olyan törvényjavaslatot nyújtottak be a kongresszushoz, melyek szövetségi ellenőrzést vezetnének be ezen a téren, ráadásul az indítványokat a 2008-ban esedékes elnökválasztás legtöbb komoly esélyese is támogatja. Kalifornia már megcélozta a szén-dioxid kibocsátás korlátozását, példáját pedig más államok is követni kívánják. Sok cégvezető jutott arra az álláspontra, hogy az egyes államok eltérő szabályozása helyett a központi, szövetségi ellenőrzés jelentene jobb megoldást. Ha pedig valóban bevezetik a szövetségi szintű szabályozást, akkor azt a vállalatoknak is támogatniuk kell, feltéve, hogy részt akarnak venni azok megalkotásában. Így igencsak fontosnak tartják, hogy környezettudatos vállalkozásnak bizonyuljanak.
A változás szele
A cégeket persze nem pusztán a szabályozástól való félelem motiválja. A tisztább energia új technológiákat is jelent, amiben pedig sok pénz van. Az üzletemberek nagyon is szeretnének megfelelő helyzetbe kerülni a szén-dioxid kibocsátás leendő csökkentését illetően. Ehhez pedig nem elegendő, ha egy fényképen szerepelnek Al Gore-ral: pénzt is kell áldozniuk a tisztább energiát előállító technológiák kifejlesztésére.
Az új befektetésekre igen sok lehetőség adódik. 2003-ban - a legfrissebb adatok erről az évről állnak rendelkezésre - az amerikai energiatermelő iparág, amely minden kétséget kizáróan a világ legnagyobb szennyezőjének tekinthető, kevesebbet költött kutatás-fejlesztésre, mint az állateledeleket gyártó cégek összesen. A változás azonban megkezdődött.
A New Energy Finance kutatóintézet szerint, míg 2004-ben mindössze 28, addig 2006-ban már közel 71 milliárd dollárt fektettek be világszerte a megújuló energiaforrások - bioüzemanyagok, alacsony szén-dioxid kibocsátású technológiák - kifejlesztésébe. A Szilikon-völgy vállalkozó kedvű kapitalistái máris tömegesen áramlanak az üzletágba. Ők ugyanis meg vannak győződve arról, hogy csakúgy, mint annak idején a szoftverfejlesztés aranykorában, most is olyan forradalmi technológiákkal lesznek képesek előrukkolni, amelyekkel leverik majd az árakat, s kiütik az energiaipar többi szereplőjét a nyeregből. Az olajvállalatok, az autógyárak és az energiatermelők pedig - attól tartva, hogy túljárnak az eszükön - egyre többet költenek a megújuló energiaforrások és bioüzemanyagok kifejlesztésére.
Mivel a General Electrichez és a BPhez hasonló vállalkozások is sokat költenek a tisztább technológiák kifejlesztésére, a költségek csökkenni fognak. A napelemek segítségével előállított energia az 1970-es években még wattonként 20, 2004-ban azonban mindössze 2,7 dollárba került. (Bár a felettébb bőkezű németországi állami támogatásoknak köszönhetően kialakult szilikonhiány azóta feljebb nyomta az árakat.) A szélenergia a 70-es években kilowattóránként még 2 dollárba került. Ma ugyanennyi energiáért 5-8 centet kell fizetni, igaz, a széntüzelésű erőművek által előállított energia csak 2-4 centbe kerül. A befektetések növekedése tovább nyomja majd lefelé az árakat, a különbség csökkenésével pedig egyre kisebb költsége lesz annak is, ha valaki a "piszkos" energiáról a "tisztára" akar átállni.
Az üzleti világ újsütetű lelkesedése a tisztább energia iránt azonban még csak annyi, mint magányos zöld fűszál a kopár tájon. Számos tényező befolyásolhatja ugyanis károsan a folyamatot. Ha például tartósan esik az olaj ára, akkor ez akár meg is akadályozhatja a tisztább, ám költségesebb energiaforrások kifejlesztésére szánt befektetéseket. A politikai kockázat azonban még ennél is komolyabb. A cégek azért költenek súlyos milliárdokat a fosszilis üzemanyagok alternatíváinak kifejlesztésére, mert azt feltételezik, hogy a széndioxid kibocsátást a jövőben csökkenteni fogják. Így hát, ha a kormányok nem tesznek meg mindent a kibocsátás szabályozására, akkor ezek a befektetések lassanként elmaradnak.
Kényelmes igazság
A kormányok úgy tudják legjobban rávenni a szennyezőket a tisztább energiatermelés fejlesztésébe történő befektetésekre, ha megfizettetik velük a szén-dioxid kibocsátást. Az ENSZ klímaváltozással foglalkozó kormányközi bizottságát (Intergovernmental Panel on Climate Change - IPCC) azzal a céllal hozták létre, hogy konszenzust teremtsen a klímaváltozás ügyében. E nemzetközi bizottság szerint, ha egy tonna szén-dioxid kibocsátásáért 20 és 50 dollár közötti összeget kellene fizetni, akkor a szén-dioxid 2020-2030-tól kezdődő stabilizációja eredményeképpen a század végére már el lehetne érni az 550 ppm koncentrációs szintet (melyet általánosságban biztonságosnak tartanak). Az 50 dolláros ár körülbelül 12 százalékkal emelné meg az üzemanyag és 35 százalékkal az elektromos áram árát, ez pedig az árak jelenlegi ingadozását alapul véve aligha tűnhet komoly különbségnek. A bizottság úgy véli, hogy a szén-dioxid koncentrációjának 550 ppm körüli szinten történő stabilizálása mintegy 0,1 százalékkal vetné vissza a világ évenkénti gazdasági növekedését.
A szén árát egy új adó vagy az úgynevezett emissziókereskedelmi rendszer (capand- trade system) bevezetésén keresztül lehetne kialakítani. Ilyen szisztémát fogadott el Európa is a Kiotói Egyezmény aláírását követően. A szénadó jobb megoldásnak tűnik, mert annak fix összegét a vállalatok be tudnák építeni a befektetési terveikbe - bár az "adó" kifejezést érthető módon sem az üzletemberek, sem a politikusok nem szeretik. Az emissziókereskedelmi rendszer működőképes ugyan, de az árat olyan szinten kell meghatározni, hogy képes legyen befolyásolni az üzleti döntéseket. Az európaiakat viszont nem tudja: az ár eddig túlságosan is könnyen mozgott és túl alacsony volt ahhoz, hogy megváltoztassa a beruházásokra vonatkozó döntéseket.
Az öreg kontinens most megszigorította a rendszert, és a szén ára ma már olyan szinten van, hogy az tényleges változásokat eredményezhet. Európa azonban önmagában még nem képes megmenteni a bolygót! Ehhez elsősorban Amerikára van szüksége - nemcsak azért, mert az Egyesült Államok a világ legnagyobb környezetszennyezője, hanem azért is, mert részvétele nélkül a jövő legnagyobb szennyezői - Kína és India - sem tesznek majd semmit. A klímaváltozás elleni harccal kapcsolatos legjobb hír az, hogy immáron az üzleti világ szereplői is komoly befektetéseket eszközölnek a tiszta energiatermelés terén. Ezek a beruházások azonban csak akkor tudnak kiteljesedni, ha a kormányok készek megfelelő szinten rögzíteni a szén árát. Ez az intézkedés nem kerül sokba. A tétlenségért viszont feltehetően nagy árat fogunk fizetni.